Szorongás

Sokféle szorongás él bennünk. Ki-ki átélheti a neki kijáró adagot. Ha szerencséje van, úrrá tud lenni a kétségbeesést eredményező érzésen. Ha nem sikerül belülről győzni, külső segítségre szorul. Minden korban léteztek technikák, megfelelő emberek a probléma orvoslására, de az utóbbi évszázadban egész iparág épült ki a bénító és céltalan félelem megzabolázására. Talán civilizációs betegségről van szó. De az is lehet, hogy a szorongás irányvesztett érzése mélyen az emberi mivoltunkban gyökerezik. Nem csupán az elmúlt másfél száz év civilizációs hozadéka.

Ahogyan a szenvedésre való képesség sem. Az egér biztosan fél a macskától, a zebra az oroszlántól, a béka a gólyától, de egyik se lesz emiatt kedélybeteg, letört, fakó. Egy pocok reggeli hangulatát nem befolyásolja a mező fölött körözve repülő rétisas látványa. Ha túl intenzív a ragadozó keltette félelem, elbújik egy üregben, megvárja, amíg biztonságosan elindulhat magokat keresni. Félni fog, mert ez a túlélés záloga. Ha nem fél, elkapják. De szorongani nem, hiszen ez az érzés teljesen ellentétes az életben maradás parancsával. Az ember azonban más.

Ezerféle vicces videó kering az interneten a papucsot szétrágó, kanapét megsemmisítő kutyákról, amint bánatosan sunnyognak gazdáik előtt. Valójában épp az a tréfás ezekben a jelenetekben, hogy nem kutyára jellemző tulajdonságot látunk. Hanem olyasmit, ami csakis és kizárólag az embert jellemzi. A kutya vagy a darázs nem fog szégyenkezni egy tárgy szétrágcsálása miatt. Az ember viszont képes felmérni, ha kárt okoz.

De sokkal inkább valószínű, hogy ez a furcsa, létnyomorító állapot, a szorongás, valamilyen formában Káinnal van kapcsolatban. Ez volt a második bűn, a történelem első gyilkossága. Ráadásul testvérgyilkosság. Valamennyien Káin leszármazottai vagyunk, hordozzuk tettének következményeit. És ha helytállók az elmúlt évek régészeti feltételezései, az emberi nem – békésnek alig nevezhető – együttélés eredményeként diadalmaskodott a főemlősök valamennyi csoportján.

A paleogenetikai vizsgálatok szerint nagyon valószínű, hogy minden hominidának közös az őse. Időnként az Édenkert pontos lokalizációjára vonatkozó hírek is felröppennek. Sőt a megfelelő és megbízható szakemberek felmenőink bőrszínét is meghatározzák. Jóval a „Black Lives­ Matter”-zavargások előtt.

Aligha fogjuk valaha is megtudni, mi lett a Homo erectus néven ismert rokonainkkal. Az őket ábrázoló rekonstruált képek alapján sok tekintetben hasonlítottak hozzánk. Kisebb volt az agytérfogatuk, bizonyára szellemi képességeik is szerényebbek lehettek. De vajon ismerték-e a szégyenérzetet? Tudtak-e szorongani? Vagy a mi szorongásunk épp a testvérek kiirtásának következménye?